Mindig voltak múló divatok és rosszul öregedő ötletek: a kilencvenes évek hülyeségei után jöttek a kétezres évek hülyeségei. Utóbbiak közé tartozott egy sajátos filmes képi világ túlégetett kék meg zöld színekkel, és mozgás közbeni elkenéssel. Ez A gépészben (2004) még izgalmas volt, A 23-as számnál (2007) már zavaró lett, A Hegylakó 5.: A forrást (2007) pedig teljesen önmaga paródiájává tette. Ez a szét-effektezés akkoriban újdonságnak számított, és jó ötletnek tűnt, de így utólag visszanézve gagyi hatást kelt és zavaró. Ugyanez volt a fotózás terén: akkoriban minden tizenéves rárakta az iWiW-es profilképére a poszterizálás szűrőt. (Én is egy underground művésznek éreztem magam tőle.) Na most pontosan erre a különlegesnek szánt képiségre példa az Oasis 2002-es Heathen Chemistry című albumának borítója. Értem, hogy egy kötetlen közös pillanat ábrázolása volt a cél (a tagok a metróállomáson ácsorognak), de ez a lazaság a mesterséges vizuális köd miatt egyáltalán nem jön át, a kép inkább creepy lesz és realitásvesztett. (A zenekar mintha kicsit valóban el is szállt volna: lassan dolgoztak, Liam szart az egész albumkészítésre, sőt egy csomó félkész szám idő előtt kiszivárgott.) És az album zenéje pontosan ugyanúgy nem lett maradandó, mint a borítója. Mindez persze jól mutatja az ezredforduló problémáját: az Oasis által megreformált britpop már épp lendületét vesztette, de még éveket kellett várni arra, hogy az újabb indie-hullám elinduljon. Az viszont már egy másik történet…
Legutóbbi bejegyzések
Rólam
Blogot írok a brit könnyűzenéről. Hogy ki vagyok én? Nem annyira fontos. Láthatsz néha, ahogy esőkabátban vágok át a városon. Vagy talán én vagyok az, aki egy kávézóban maga mellé dobja az oldaltáskát, leül, és írni kezd.
-
Mintha kicsit újból virágzásnak indulna a britzenei élet. Úgy értem, csomó külföldi előadó jött vagy jön mostanság Magyarországra a shame-től kezdve a The Subways-en át a White Lies-on keresztül a The Horrors-ig. Sőt: 2026 nyarán Idles is lesz! A Depeche Mode koncertfilmet mutatott be, magyar zenészek meg az ő dalaikat mutatják be hamarosan. Gyermeki naivitással várom az Oasis-t, hátha tényleg tovább turnéznak, és hátha Budapesten tartják a környékbeli koncertjüket… Aztán ott vannak az albumok! A shame és a The Subways most jelentkezett. Közeleg egy Depeche Mode és egy Ultravox lemez, de az egyik személyes kedvencem, a Cast is hamarosan kiadja a Yeah Yeah Yeah-t. Jó, azért a bandák többsége nem fiatal már, és a megjelenéseknek is csak egy része valódi stúdióalbum. Tudom, hogy mindez egy kicsit hervatag – de én ennek a sokadik britzenés virágzásnak is örülök. Szóval hulljanak csak azok a szirmok körülöttem!
-
Megnéztem az M-et. Mint mindig a Depeche Mode esetében, most is úgy láttam, mintha főleg az mozgatná őket, hogy fölépítsék egy vallásközi, egyetemleges ünnep szerkezetét. Egy halálról szóló, komor ünnepét. Erre amúgy minden indokuk megvan: a 2023-as Memento Mori-albummal részben az akkor elhunyt Andy Fletchert búcsúztatták, a filmet pedig Mexikóban, ebben a furcsa, állítólagos halálkultusszal rendelkező országban vették föl. A koncert kapcsán Peter Brook brit rendező jutott eszembe. Orghast című 1971-es projektjében nemzetközi színházi stábbal, gesztusokkal és halandzsanyelven tett fantasztikus kísérletet egy vallásokat ötvöző, bárki számára átélhető ünnep megalkotására. Nem gondolom, hogy a Depeche Mode annyira közel jár az ember és a természetfölötti találkozásának forrásvidékéhez, mint Brook a maga szakrális színházával. Ám ha valaki éppen gyászol, vagy kiüresedettnek és ünneptelennek érzi az életét, akár még enyhülést is adhat neki az M.
-
Mi volt ez, de tényleg? Mert az még oké, hogy szeptemberben lerakták az asztalra az év egyik legjobb brit lemezét, a Cutthroat-ot, de hogy rögtön október 30-án ilyen közösségi megborulást nyomnak Budapesten, arról nem volt szó! Azt valahogy elfogadtam, hogy Charlie Steen énekes már 2023-as Reflektor Fesztiválon is félmeztelenre vetkőzött, és a valószínűtlenül széles vállaira függesztett karjait dobálta mindenfelé! De hogy most circle pit-et vezényelve súlyzózik a mikrofonállvánnyal, miközben Josh Finerty a háta mögött rohangál, és szakad le a válláról a basszusgitár – ez nekem magas! Az is egy dolog, hogy mennyi negatív érzelem gyűlik a dalszövegeikben, de hogy ennek ellenére még mindig ekkora vigyorral kacsintanak a közönségre tizenegy év után is? Szóval vehemensek, kiszámíthatatlanok és ironikusak: tényleg nem tudok mást mondani, mint hogy a shame a poszt-punk Paddy Pimblet-je! Durrant is a pofon az A38-on, mi meg mehettünk haza csengő füllel a koncertről.
-
Beat, pop, synth – nem folytatom, a műfaji besorolásokkal ráérünk még. Az angolok, skótok, walesiek és írek emlegetésével is. A blog a brit népek könnyűzenéjéről szól. Érdekel ez a téma, és a vele kapcsolatos gondolataimat jól esik szavakba önteni. Ezért írom, nem másért. Érteni nem értek hozzá, csak a személyes benyomásaimat és véleményeimet olvashatod. Hogy ki vagyok én? Nem annyira fontos. Láthatsz néha, ahogy esőkabátban vágok át a városon. Vagy talán én vagyok az, aki egy kávézóban maga mellé dobja az oldaltáskát, leül, és írni kezd. Ha megtalál Téged ez a blog, kívánom, hogy találj Te is legalább annyi vigaszt benne, mint amennyit nekem jelent.
